-10%

A LÉLEKMADÁR
A különös ember az asztalra helyezte a lámpást, és mélyet lélegzett, sóhajtásszerűen.–?Ó, szinte részegítő ez a dohos levegő! – mondta aztán, ám megszokottan szenvtelen, közömbös hangján. – A múltnak lehelete ez – folytatta, kissé eltűnődve. – Emlékezzen csak a várakozással teli áhítatra, amely gyermekkorában elfogta, valahányszor elhagyott pincék, kamrák, padlások sejtelmes homályába merészkedett, és valósággal lázba hozta a megérzés, szinte bizonyosság, hogy valami kincsnek kell lennie ott. Most már, felnőtt fejjel alighanem tudja, hogy az a kincs valóban ott volt, mint ahogyan itt is itt van; létezik bizony, de megfoghatatlan, láthatatlan, és senki sem juthat a birtokába soha, merthogy e titokzatos, becses, sőt felbecsülhetetlen kincs maga a múlt, kedves barátom, eme örök tárgya az emberi kíváncsiságnak s képzeletnek, és kiapadhatatlan forrása az ihletnek. Ó igen, hányféle sors, mennyi szenvedés, gyötrelem, fájdalom és szenvedély, vágy, remény s ábránd lett semmivé, hullott a feledés végtelen sötétjébe e falak között is nyomtalanul, jeltelenül, mintegy hiá­ba­valóan tehát, de még néhány derűs, sőt, kockáztassuk meg, boldog pillanat is, és mind­ebből immár csak az enyészetnek e kesernyés, fojtó kipárolgása maradt – némi kegyes túlzással, érzelmes jóakarattal szólva persze, a meghatódottság hangján. Miért is kellene elhinnünk, hogy csak néhány hatalmas, vagy valami más módon kiváltságos ember élettörténete volt méltó arra, hogy fennmaradjon az utókor számára tanulságul, okulásul?

Írjon vélemény

Az Ön neve:

Az Ön véleménye:

Megjegyzés: HTML kódok nem engedélyezettek!

Értékelés: Rossz

Írja be az ellenőrző kódot: