„Erős kötet, erős indulás. Érdemes a költő nevét megjegyezni.” – írta Kiss Judit Ágnes első verseskötetének bevezetőjében Várady Szabolcs. Tanácsát megfogadni nem volt nehéz (sőt, egyenesen könnyű volt: „…mert antik mértékre megy ez is. A verstan adóniszi sornak nevezi: tá ti ti tá tá. Kiss Judit Ágnes”); most, alig három évvel később, egy második verseskötet, egy regény és egy Artisjus-díj után pedig már-már azt kell kérdeznünk: elképzelhető, hogy van még, aki nem ismeri őt?Kiss Judit Ágnes bámulatosan rövid idő alatt nemzedéke egyik vezéregyéniségévé nőtte ki magát, aki követőkkel is büszkélkedhet már. „Irgalmasvérnő”-verseinek tanúsága szerint női költő a javából. De szerepjátékainak fölényes virtuozitása ismeretében tegyük hozzá ehhez: a zsigerekig mélyen, érzéki és angyali, anyás és gyermeki, befogadó és gyermeki értelemben átélt nőiség számára azért végső soron csak egy a lehetséges számtalan szerep közül.Új kötete az ősrobbanás vajúdó Alapkérdés-ével kezdődik, és Zaj-jal végződik, melyben „az Istent nem hallani”. A kettő között – adóniszi sorokban és makedón ritmusban, magyar népdalban és hexameterben – Bolondistóktól a Xanaxig, gyerekférfiaktól a szőke nőig, A-tól Z-ig „írja magát a nagy / üdvtörténeti lexikon”.

Írjon vélemény

Az Ön neve:

Az Ön véleménye:

Megjegyzés: HTML kódok nem engedélyezettek!

Értékelés: Rossz

Írja be az ellenőrző kódot: