PENDRAGON ÉS XIII. APOLLÓ

Egy éve fejeződött be a második világháború, mikor Szentkuthy elkezdte ezt a furcsa történetet, amely vad, szeszélyes meseregényként is felfogható. Mintha menekülni szeretett volna a háború valós és közeli borzalmaitól, de nem jutott messzire, a zaklatott történetben minden bizonytalan, a regényhősök sorsa hányatott. A regény ezzel kezdődik: „Uther Pendragonról sokan azt mondták, hogy szép volt, mint Jézus... saját magát nézte egy félig homályban álló óriási tükörben, melyben a király előtt már a Park őserdeje is régóta fürdette magát, sötétzöld és árnyék, mélyvízi aranycikázás és egy pár surranó madár színeiben… egyszer februárban nagymise volt Westminster templomában, és a király ott ült az oltár mellett, pompában, trónuson, legyezőkkel, részegítő szépségű hölgyekkel körülvéve… mindenki csak Pendragon királyt látta, Turner festményein látható naplemente-vörös vagy aranyhal-piros hajával, hófehér bőrével…” Szentkuthy történeteiben hangsúlyosan és sokszor ütközteti a külső emberi szépséget és a belső, lelki szépséget, kvalitást. Illetve ezeknek ellenkezőjét. Mert a szépség a szakrális magaslatokból – hol kíméletlen, hol esendő – emberi szintre száll le, majd a regény közepe táján a sátán munkálkodása révén a pokol szintjén „virágzik” tovább, és fertőzi a szerelmében fuldokló vén Apolló-Fioraiót. Pendragon király gyönyörű nővé változik át, és ez a gyönyörű nő maga a sátán! Szentkuthy a saját „démoni” és „gyermeki” karakterbeli kettősségét plántálta XIII. Apolló jellemébe is, sőt fő vonásaként tűnteti fel, és talán erre a kettősségre lehet felfűzni a regény cselekményének cikázásait.

Írjon vélemény

Az Ön neve:

Az Ön véleménye:

Megjegyzés: HTML kódok nem engedélyezettek!

Értékelés: Rossz Jó

Írja be az ellenőrző kódot: