FŐNIXMADÁR

Hát ez így van a dédapákkal, egyik keleten tűnik el 44-ben, másik nyugaton. az ember túrja, vájja gyökereit, gyerekkorát elődeit. Még jó, hogy Nagyapa játszott velem, és egész szál kolbászt vett, ha séta közben megéheztem. Örökül hagyta, hogy reméljek és harcoljak végleges vereségünk után is, ahogyan Ő tette. Mert hát miben is reménykedhetünk most? YHiszen ez egy rendőrállamY - szóltam fel az asztal alól, ahol játszottam kétévesen. (Az állam képviselője, hm, meglepődött.) Az oskolában latint tanultam, egy leszakadt fedelű, rongyos Lear királyból angolul, és egy elátkozott helyőrségben pár szót beásul, a pomerium fölött állva, egyik lábbal itthon, másikkal egy azóta megszűnt országban. Megvertem egy sikkasztót, tucatnyi szabályzatot írtam, kátrányt és lekvárt főztem, nyolckilométereseket úsztam, magamnak és Nektek mindnek: a menyétnek, a párducnak, a hárpiának. És persze Katinak, de ő nem is tudja. Felnőttem. Már nem félek a Plafon Szemétől, sem a madárpóktól, az éjszakai síeléstől, a neonáci suttyóktól. Hogy mit szeretek? Fedetlen fővel gyalogolni a sivatagban. a diófa levelein átszűrődő fényt. Odüsszeuszról mesélni gyerekeknek. Dinnyét, békát, pilsenit; ugrálni a jégen. És még valamit. Persze bevett kispolgári játék, legalábbis titokban. Mindenki elnézné. De kikiáltani a világnak? Ez formabontás, ez nonkonformizmus, ez botrány! Botrányos vagyoknonkonformperverzállatNa de emberek, lapozzatok bele, és béküljetek meg, az már így marad, vagy elfogadjátok, vagy nem: én szeretem a sziréneket!

Írjon vélemény

Az Ön neve:

Az Ön véleménye:

Megjegyzés: HTML kódok nem engedélyezettek!

Értékelés: Rossz Jó

Írja be az ellenőrző kódot: