SAJÁT SORS

Tomaji Attila új kötetében tovább érlelődik az az elégikus tónusú nemes költőiség, amely a hagyományhoz sok szállal kötődve is független szólam a magyar költészet jelenében. Szembe úszik az árral: nem irónia, hanem áhítat, nem szikár próza, hanem énekbeszéd alakítja a verseket, amelyek nagy része a halál árnyékában született. A búcsúzó szemével veszi számba a világ darabjait. A konyakbarna, szélbe feszült, csavart törzsű fákat, amelyek mögött Nemes Nagy Ágnes figyelmeztető ujja magasodik, vagy Jékely Zoltánra is emlékezve a platánok fölött vonuló felhők bálnanyáját. Kosztolányi versét a barátainak ajándékozza: „Ezt hozta az ősz, férfiakat a zebegényi kertbe…” Költőkhöz kapcsolódva úszik a költészet folyamában, és az előző kötetből átemelt versekkel is táplálja önnön folyamatosságát. Címét a kötet ebből a versből kapja:„Ébredés és lefekvés életnyi feszített víztükrénsaját sors délibábkontinensét viszi az őrült szél.Idő nélkül gomolyog a jelen, mérhetetlen hajnalon:nincs mód többé magam

Írjon vélemény

Az Ön neve:

Az Ön véleménye:

Megjegyzés: HTML kódok nem engedélyezettek!

Értékelés: Rossz Jó

Írja be az ellenőrző kódot: